Összeomlás

Azért nem keres senki, mert mindenkit csak kritizálsz! Nem veszed észre hogy senki nem akar veled lenni?” – azért egy ilyen mondat még egy harcedzett elvált, negyvenen túli, kamaszfiút nevelő apát is mellbevág. Aztán már csak az ajtó csapódik és elrohan, már a liftben a mobilon két chatet indít és a sarkon már el is feledte a mondatot. Ő el.

A mondat marad, a gombóc a torokban marad.

A sírás fojtogat, nem ezt akartam, nem így akartam, nem ezt érdemlem.

És mint valami ön-beteljesítő jóslat, semmi sem sikerül. Éppen tényleg senki nem veszi fel a telefont, éppen senki nem válaszol az üzeneteimre. Bajban vagyok, egyre inkább kapkodok és nem tudom hova nyúljak. Éppen tőle nem vártam ezt. Úgy érzem, elgáncsolt pedig már az erőm végén voltam amúgy is.

Azt hiszem ezt nevezik összeomlásnak.

Már egy ideje semmi sem sikerült. Egyik munka a másik után, egyik kifizetetlen számla a másik után. Ígéretek együttműködésekről, projektekről, feladatokról, állás-féleségekről, bónuszokról, majd egyszer leadható számlákról és észrevétlenül szépen lassan beköltözött az egzisztenciális para a mindennapjainkba. Úgy éreztem nincs amiért felnézne rám, nem tud büszke lenni az apjára.

És akkor pont ő, akitől a segítséget vártam ezt vágja a fejelmhez? Akinek elmondtam, hogy mit jelent a munkaerőpiacon ma negyven felettinek lenni? Hogy olyanok csuklóztatnak, akik egy komolyabb összetett mondattal sem boldogulnak? Várjunk csak! Ezt én tényleg így elmondtam neki? És nem is egyszer? Hát persze, hiszen dühös voltam, frusztrált és úgy éreztem az egész világ ellenem fordult. Hogy nem érdemlem meg. Hát hogy ne lettem volna dühös. Egy perc alatt felkaptam a vizet mindenen. Pattanásig feszültek az idegeim és visszanézve egy dühöngő őrült lehettem.

És akkor meg most mit keres ez az egész az Anyaparán? Hát egyrészt azért, mert idővel megnyugodtam és rátaláltam arra, amit szeretek csinálni, beszélgetni, segíteni, felemelni. Egyre elfoglaltabb lettem. Beiratkoztam két képzésre is, otthon weboldal programozást tanultam és online hirdetéseket indítottam.  De ami ennél fontosabb egyszer csak azt láttam a fiam szemében, hogy büszke rám. Pedig még éppen ugyanúgy pontosan meg kellett beszélnünk a közértben, hogy mit rakunk a kosárba. De ő közben alig várta, hogy hazaérjünk és nekiüljünk a weboldalnak, hogy elmondjam, hogy mi volt a képzésen és egymáson próbáljuk ki a coaching kártyákat.

És csak egy idő után értettem meg, hogy az a csillogás a szemében egy kicsit annak is szólt, hogy neki mindig lesz a zsebében egy terv. Meg egy másik is a másikban, ha az első esetleg nem működne.
És ezért az érzésért az kis hat hónapos összeomlás simán megérte.

Comments

About the author